Szabó Lőrinc verse

A deszkává szeletelt, szomorú

fatörzsben, fejsze, gőzfűrész, gyalu

mind elkerülte: öreg évekig

nem tudtuk, a halottban mi lakik.

Ma aztán, reggel három tájt, mikor

Oltottam, ijesztőt reccsent a polc…

Mi az? Szú? Egér? Kisértet?... Agyam

szorongott; s bátran, céltudatosan

őrölt a titok… Tán a túlvilág

fúr puskacsövet rám a falon át?

Kém? Betörő? Nem mertem gyújtani…

A láthatatlan rém a hajnali

órákra ki- (vagy be-) rágta magát;

s nyíl koccant ablakomnak. „Az anyád!” –

pattantam… Zsupsz! Tán szárnyas skorpiót

vertem le?... Nem: hőscincért! Ragyogót!...

Lent ujjnyi lyuk s lisztpor… Szántam szegényt…

Öt évig készült. – Vége. – Minek élt?!